A kép forrása: http://www.tollal.hu/mu/amator-koltok

Először is vegyük észre a jót, és ne tekintsük természetesnek. Másodszor dicséreteknél és bírálatoknál is célszerű az Erőszakmentes kommunikáció (EMK) 4 lépését használni (megfigyelés, érzések, szükségletek, /kérések/).

Az elismerés ítéletet jelent akkor is ha pozitív. Ezért az elismerést ne manipulálásra használjuk, hanem ünneplésre. Ezért ne csupán annyit mondjunk, hogy „Gratulálok”, hanem

1. „Látom sikeresen leérettségiztél…” - megfigyelés, azaz írjuk körül a jókedvünket előidéző tettet,
2. „…ennek nagyon örülök…” - fejezzük ki örömünket, hálánkat, megelégedettségünket, pozitív érzésünket (érzések),
3. „.. és nagyon meg vagyok elégedve és büszke vagyok rád..” - mondjuk el mely szükségleteink elégültek ki.

Hasonlóképpen tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy ne álszerényen fogadják a dicséretet, hanem őszintén tudjanak örülni annak, hogy az életet szebbé tudják/tudták tenni.

Mi legyen a negatív ítélettel, bírálattal? A kritika azt jelenti nem cselekszem/cselekszel összhangban a szükségleteimmel. Törődjünk azzal, hogy ha dühösek, ellenségesek vagyunk, akkor azt szeretnénk, hogy a másik fél valóban meghallja fájdalmunkat, elkeseredésünket. Ezt viszont nem fogja megérteni, elfogadni, ha őt okoljuk, hibáztatjuk. Ezért ítélkezésünk előtt szánjunk időt rá, hogy észrevegyük az ő kielégítetlen szükségleteit, amiből ítéletünk fakad. Ilyenkor célszerű hangsúlyozni azt, hogy mik a szükségleteink és mik az érzéseink, valamint hogy mit figyeltünk meg, valamint hogy neki mi lehet a szükséglete, igénye.

Például:

Nem örülök annak (érzés) hogy megint egyest hoztál haza (megfigyelés) mert attól félek (biztonságra irányuló szükséglet), hogy rossz lesz a félévi bizonyítványod és nem vesznek fel az egyetemre. Ezért kérlek (kérés) próbáld meg kijavítani, ha szükséged van rá mert nem megy egyedül (szükséglet+ empátia) kérj segítséget (kérés+ empátia).

Mi legyen, ha megbántottak? Bocsássunk meg! A megbocsátás azt jelenti, hogy őszintén, együttérzéssel, tudatosan megbékélünk azzal aki ártott nekünk.  Ez nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk ha rosszat tettek velünk, hanem előbb higgadjunk le, majd úgy szembesítsük a másikat empátiával az igazsággal. Ha elmondjuk, hogy meg lettünk bántva, akkor a másik fél könnyebben elismeri, ha hibázott. A megbocsátáshoz mindkét fél együttműködése szükséges, de ehhez kell, hogy a másik felet is hajlandóak legyünk megérteni. Ha az aki megbántott nem tud vagy nem akar bocsánatot kérni megbocsátás helyett tanuljuk meg elengedni a fájdalommal és a haraggal együtt. Az elengedés megszabadít a haragtól, nehezteléstől akkor is ha nem békülünk ki.  

És ha mi bántottunk meg mást? Mondjuk el mit követtünk el (megfigyelés), milyen igény sérült vagy nem elégült ki (szükséglet) Kérjünk bocsánatot, és igyekezzünk jóvátenni hibánk következményeit (kérés teljesítése, érzések feloldása).Ugyanakkor ne feledkezzünk el magunknak is megbocsátani. Hiszen gyarló emberek vagyunk és követünk el akarattal vagy akaratlanul hibákat. De mások bocsánata késztessen arra, hogy mi is megbocsássunk az ellenünk vétkezőknek.

Egy gyönyörű dal a megbocsátásról:

Ajánlott irodalom:

Dr. Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak

Gary Chapman: A szeretet mint életforma (4. fejezet)

Kép eredeti helye: http://kerugma.hu/katalogus/bogrek/bogre-kedves-beszed

Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni. (Kolossé, 4:6)

Az elsők között tanulnak meg gyermekeink beszélni tőlünk. A mi beszédstílusunkat veszik át, szokták meg. ezért nagyon figyeljünk oda, hogy hogyan beszélünk másokkal. Először is mutassuk ki őszinteségünket kedvesen, majd fogadjuk be empátiával amit a beszélgetőpartnerünk mond. Ehhez használhatjuk az Erőszakmentes Kommunikáció (EMK) 4 lépését: Megfigyelések, érzések, szükségletek, kérések.

Abból az alapfeltevésből indul ki, hogy minden ember szeret, azaz célja, hogy jobbá tegye a világot. Éppen ezért vágyainkat ne követelésként fogalmazzunk meg, hanem hagyjuk meg a szabadságot nekik, hogy kedvünkbe is járhatnak ha akarnak, de ellenünk is mondhatnak. Többnyire kedvünkbe fognak járni ha tehetik, mert jó érzés jónak lenni. Ugyanebből az okból kifolyólag ne büntessünk és ne is jutalmazzunk, hanem csak az érzéseinket és szükségleteinket, kéréseinket közöljük. Fontos, hogy az érzéseinket nem mások okozzák, hanem attól függnek mi hogyan állunk hozzá a mások szavaihoz, tetteihez, milyen igényeink és elvárásaink vannak az adott pillanatban.  

Az EMK nem követeli meg, hogy a beszélgető partner is ismerje ezt a kommunikációs módszert, akkor is működőképes. Az kell,. hogy vállaljuk a személyes felelősséget. Másra kenjük a felelősséget akkor, ha azért tettem, mert:

• „muszáj”, „kell”
• nyájösztön miatt
• hatalmi utasításra, „szabály” miatt
• állapotunk, leküzdhetetlen vágyunk miatt.

Felelősségérzetünket úgy erősíthetjük, ha az „Én … érzem magam, mert én …” mondatszerkezetet használjuk. Például: „Én szomorú vagyok ha nem eszel zöldségeket, mert én azt akarom, hogy egészséges legyél.

 Megfigyelések, érzések: ne hasonlítgassuk másokkal, vagy soroljunk csoportokba morális ítéletek alapján senkit, hanem megfigyeléseket és érzéseket fogalmazzunk meg. A fenti példában a megfigyelés, hogy nem eszel zöldséget, érzés pedig a szomorúság. Nem számít érzésnek az, amit gondolunk, ahogy ítélkezünk. (Pl. gyenge fejszámoló vagy)

Szükségletek: Ha az igényeinket, vágyainkat, szükségleteinket meg tudjuk nevezni akkor nagy az esély rá, hogy azokat be is töltik. Ilyen alapvető szükséglet lehet a fizikai gondoskodás iránti vágyunk (legyen étel, ital, levegő, fedél, tudjunk pihenni), biztonság iránti igény,  annak a szabadsága, hogy mi választhassuk meg az álmainkat, céljainkat és az ahhoz vezető utat, kölcsönös függőség (bizalom, elfogadás, figyelmesség, elismerés, empátia, szeretet, biztatás, támogatás…) vagy béke, harmónia, rend, szépség iránti vágy.

Amikor a másik embertől elvárunk valamit akkor az ő szükséglete legyen ugyanolyan fontos mint a miénk. Ez azt jelenti, hogy empátiával fordulunk felé. Nem kell felelősek legyünk az ő érzéséért, de tartsuk olyan fontosnak az ő érzését is mint a miénket. („Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Mt. 22:39.)

Mi van, ha negatív megjegyzés ér minket? Általában zsigerből elkezdjük önmagunkat vagy a másikat hibáztatni. Ezek egyike sem jó. Ehelyett inkább érezzük át saját igényeinket (Pl. fájdalom, szégyen, erőfeszítéseink elismerése iránti igény stb.), valamint mások érzéseit és igényeit, melyeket betölthetünk és keressünk kompromisszumot.

Kérések: olyant kérjünk ami gazdagítja az életet, ami kielégíti a szükségleteinket. Használjunk pozitív megfogalmazást, hogy mit tegyen. Legyünk egyértelműek, pontosak, teljesíthető kéréseket mondjunk .Azok az érzések amiben nem szerepelnek a kérő érzései és szükségletei követeléseknek fognak tűnni. Követelés az is, ha a kérés nem teljesülését kritika vagy ítélet követi. Szintén követelés a bűntudat keltés.

A követelésre kétféle reakciót várhatunk: vagy tiltakozik ellene, vagy keserű szájízzel behódol neki. Mindkettőnek előbb vagy utóbb meg lesz a böjtje. Akkor törődjünk bele a nemleges válaszba? Nem feltétlenül. Előbb győződjünk meg, hogy jól értették amit mondtunk (megfigyeléseinket, érzéseinket, szükségleteinket) és mi is törekedjünk megérteni mi gátolja abban, hogy igent mondjon, majd azt elhárítva kereshetünk kompromisszumot. De semmiképpen se győzködjük addig míg igent mond. Bízzunk abban, hogy minél jobban figyelünk a másikra, ő is annál jobban fog figyelni rám.

Ajánlott irodalom:

Dr. Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak

Isten mikor megteremti az embert rögtön feladattal, „munkával” látta el:

 „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.” (1 Móz. 2:15)

Tehát a munka alapvetően jó dolog, annak ellenére, hogy sokszor negatívan nyilatkozunk róla. A munka azért jó, mert a befektetett energiánk árán a környezetünk rendezettebb, áttekinthetőbb, használhatóbb lesz, esztétikailag szebb, végeredményben jobb dolgunk lesz, és ez örömérzést vált ki az emberből. A munka tehát egy kitűnő örömforrás lehet.

A munkára nevelés célja:

1. Teremtsük meg a munkavégzéshez szükséges igényszintet (példamutatás)
2. Segítsük a megvalósítást fejlettségi szintnek megfelelően (lehet hogy végig együtt kel tevékenykedni, lehet hogy csak a szemünkkel elég követni amíg megoldja a feladatot majd elpakol és csak meg kell dicsérnünk)
3. Ha nehézsége adódik ne ugorjunk azonnal segíteni, hanem várjuk meg míg segítséget kér. Csak akkor szóljunk bele a dolgába, ha félbehagyná vagy kínlódik. Akkor is a „ha megkérnél szívesen segítenék!” felkínálásával.

A munkára nevelés lépései:

1. Vegye észre ha tenni kell valamit (igényszint növelésével formálható)
2. Döntse el, hogy ő mit fog tenni (itt dönt arról is hogy esetleg segítségre lesz szüksége)
3. Szervezze meg a bonyolult tennivaló végrehajtását:
   1. Gyűjtse össze a szükséges eszközöket
   2. Ossza ki a feladatokat (ha segítséget kért)
   3. Szervezze meg a munkavégzést
   4. Rakja el a munkaeszközöket a végén
   5. Élvezze a munka jutalmát: az élet kellemes tovagördülését, a rend látványát, a nyugodt körülményeket, a sikert...
   6. Vegye észre, ha mások érdekében tehet valamit, és ott döntsön, szervezzen, tegyen...

Ehhez szülői segítség kell és biztatás, irányítás. S talán ami a legnehezebb az, hogy hagyjuk hogy próbálkozzon maga, és érjék kudarcok. Mert a tévedés nem kiküszöbölhető, a tanulás alapja ugyanis a tévedés. A próba vagy sikerrel vagy kudarccal jár. Általában több a kudarc. A tévedés nem egyenlő a nemtudással, hanem az ismeretszerzés kereső-tévedő-rátaláló folyamattal jön létre. Épp ezért a tévedésekért tilos neheztelni! A legelső dolgunk,- rossz megoldás, baleset, hiba, tévedés, kudarc esetén – a bírálat helyett, hogy mutassuk meg a hiba javításának lehetőségét, s ha a hibát elhárítottuk akkor beszéljük meg higgadtan hol és mit rontott el, hogyan lehetne legközelebb elkerülni a hasonló eseteket.

Jó ha hagyjuk, hogy a gyermek lássa miközben végezzük feladatunkat. Vonjuk be a munkánk végzésébe! Lássa azt, hogy szívesen mosogatunk, takarítunk, főzzük az ebédet. A kisgyerek ugyanis elsősorban utánzás révén tanul.

A munkát emeljük dicsőség rangjára, így a munkát végző gyerek megerősödik abban a hitben, hogy ő okos, ügyes, hasznos tagja a társadalomnak, és ez a megerősödő önbizalom nagyobb lendületet ad az újdonságokhoz a korábban sikertelen területek ellátásához is.

Mi a teendő ha valaki húzódozik a munkától? Értessük meg vele, hogy ha ő nem végzi el az adott feladatot akkor ő látja majd annak a kárát. Hagyjuk kicsit a saját levében főni, hadd tapasztalja meg milyen az ha nem törődünk bizonyos dolgokkal. Büntessük munkamegvonással (különösen, ha a munka dicsőség). Értessük meg vele azt is, ha ő nem segít másoknak, akkor neki sem fognak segíteni.

Mihez kezdjünk a nemszeretem, unalmas munkákkal? Legelőször is ne azon töprengjünk, hogy milyen rossz hogy ránk van hárítva, hanem örüljünk annak, hogy mivel unalmas, azt jelenti, hogy gondolkodás nélkül is megy. Vagyis pl. a takarítás, vasalás alatt gondolatainkat irányíthatjuk kellemes dolgok felé: mit fogunk csinálni hétvégén?, mit olvastunk az elmúlt időben?, milyen ajándékkal lephetem meg szeretteimet a közelgő ünnepnap alkalmával? stb...

Végül hadd írjam le a segítségkérés lépéseit:

1. mérd fel a saját határaid
2. fedezd fel, ha egyedül nem boldogulsz
3. tanuld meg felmérni, hogy környezetében ki az aki segíteni tud rajtad
4. természetes módon, kulturáltan megfogalmazva, még kétségbeesés előtt (hiszti nélkül) kérj segítséget.
5. Pontosan, precízen fogalmazva fejezd ki mi az amivel nem boldogulsz. (Ne kelljen a segítőnek kitalálni azt is, hogy mi a baj és miben kell segíteni, legyen elég számára a segítségnyújtás.)

Remélem ez a kis összefoglaló hozzám hasonlóan másoknak is új lendületet ad a hétköznapjainkhoz.

Ajánlott olvasmány:

Balázsné Szűcs Judit: Az EMBER aki óvodás

Véget értek az ünnepek, kezdődik a munka, az iskola. Az alábbi gondolataim ezzel kapcsolatosak.

Azok a gyerekek, akikhez túl gyakran a szívesség szeretetnyelvén beszéltek könnyen önállótlanná válhatnak. Nem tanulják meg a legalapvetőbb elemi cselekvéseket, s ami még rosszabb: eszükbe sem jut, hogy ők is tehetnének valamit önmagukért. Ezzel az önértékelésük is csökken. Hogy ezt megelőzzük, tanítsuk meg gyermekeinket arra, hogy szorult helyzetben segíthet saját magán. Azt is tanítsuk meg neki, hogy hogyan.

Például: Rendetlenség van a szobájában. Kezdjük azzal, hogy mi rendet rakunk a lakás többi részében (példamutatás). Utána kérdezzük meg tőle: „Nem zavar a földre letett sok nyitott könyv, hogy nem lehet eljutni egyik helyről a másikra a szobádban?” Lehet, hogy azt válaszolja, hogy nem, mert éppen tanul és kell neki, hogy kézügyben legyen a sok tankönyve. Akkor vegyük ezt figyelembe. Ha ő is rendetlenségnek érzi, akkor sem biztos, hogy bevallja, ám észre fogja venni, hogy itt valami tennivaló van. Akár így, akár úgy ne csináljunk helyette rendet! (Kivéve, ha kicsi, és még nem tud egyedül rendet rakni, de akkor is ne helyette, hanem vele együtt. Segítsük olyan kérdésekkel, hogy „Hol van a legók helye? Hova kell tenni a kisautókat/babákat?” Stb.) Ugyanakkor ne csodálkozzunk: ha mi rendetlenek vagyunk, akkor ő is az lesz. Tehát előbb az igényt kell kialakítani a rendezett körülményekre és a képességet, hogy észrevegye, ha tennie kell valamit. Csak utána a rendrakás módját. Fontos: ha megkértük valamire, akkor várjuk el tőle, kérjük számon, ellenőrizzük le és viselje a következményeit!

Más házimunkákkal, tanulással is hasonlóan járjunk el.

Ez persze nem könnyű feladat. Könnyebb, gyorsabb kiszolgálni a gyereket, mint megtanítani neki a feladatait. Mégis, hosszú távon ez a célravezetőbb.

Ajánlott olvasmány:

Balázsné Szűcs Judit: Az EMBER aki óvodás