Véget értek az ünnepek, kezdődik a munka, az iskola. Az alábbi gondolataim ezzel kapcsolatosak.

Azok a gyerekek, akikhez túl gyakran a szívesség szeretetnyelvén beszéltek könnyen önállótlanná válhatnak. Nem tanulják meg a legalapvetőbb elemi cselekvéseket, s ami még rosszabb: eszükbe sem jut, hogy ők is tehetnének valamit önmagukért. Ezzel az önértékelésük is csökken. Hogy ezt megelőzzük, tanítsuk meg gyermekeinket arra, hogy szorult helyzetben segíthet saját magán. Azt is tanítsuk meg neki, hogy hogyan.

Például: Rendetlenség van a szobájában. Kezdjük azzal, hogy mi rendet rakunk a lakás többi részében (példamutatás). Utána kérdezzük meg tőle: „Nem zavar a földre letett sok nyitott könyv, hogy nem lehet eljutni egyik helyről a másikra a szobádban?” Lehet, hogy azt válaszolja, hogy nem, mert éppen tanul és kell neki, hogy kézügyben legyen a sok tankönyve. Akkor vegyük ezt figyelembe. Ha ő is rendetlenségnek érzi, akkor sem biztos, hogy bevallja, ám észre fogja venni, hogy itt valami tennivaló van. Akár így, akár úgy ne csináljunk helyette rendet! (Kivéve, ha kicsi, és még nem tud egyedül rendet rakni, de akkor is ne helyette, hanem vele együtt. Segítsük olyan kérdésekkel, hogy „Hol van a legók helye? Hova kell tenni a kisautókat/babákat?” Stb.) Ugyanakkor ne csodálkozzunk: ha mi rendetlenek vagyunk, akkor ő is az lesz. Tehát előbb az igényt kell kialakítani a rendezett körülményekre és a képességet, hogy észrevegye, ha tennie kell valamit. Csak utána a rendrakás módját. Fontos: ha megkértük valamire, akkor várjuk el tőle, kérjük számon, ellenőrizzük le és viselje a következményeit!

Más házimunkákkal, tanulással is hasonlóan járjunk el.

Ez persze nem könnyű feladat. Könnyebb, gyorsabb kiszolgálni a gyereket, mint megtanítani neki a feladatait. Mégis, hosszú távon ez a célravezetőbb.

Ajánlott olvasmány:

Balázsné Szűcs Judit: Az EMBER aki óvodás