Kép forrása: http://www.pxleyes.com/photography-pictures/concentration/

A tanulás egyik alapfeltétele a koncentráció, ami nem más mint a figyelmünket összpontosítani a feladatra. Koncentráció szükséges a sokszor unalmas, nehézkes feladatok elvégzésére is, valamint az elmélyült, hatékony tanuláshoz. Figyelem kell ahhoz, hogy a sokszor kívánatos, vágyott, érdekes, szórakoztató dolgokat késleltessük, a „kötelező” vagy éppen nehéz, fontos dolgokkal szemben, az elérendő cél érdekében.  Az iskolába kerülés a koncentrációban tapasztalatlan gyermeket leterheli, mert nem tanult meg hogyan lehet kitartóan foglalkozni valamivel. Ezt a kitartást hátráltatja, hogy a mai fogyasztás-orientált társadalomban a gyermek mindent megkap erőfeszítés nélkül (ajándék), vagy csekély ráfordítással (hiszti, követelőzés) továbbá, hogy a TV, számítógép könnyen emészthető passzív időtöltést ajánl az erőfeszítésekkel, tanulással szemben.

A figyelem nem velünk született tulajdonság, hanem tanult készség, nevelés, önnevelés, megszokás kérdése. A figyelemre való nevelést célszerű már kicsi korban elkezdeni, azáltal, hogy képességeihez mért, de egyre nehezebb feladatokat adunk és átsegítjük rajta a gyermeket. Természetesen a koncentrációval, figyelemmel összefügg a siker és a kudarc érzése. Ez előbbi ösztönöz az erőfeszítésre, az utóbbi gátat, akadályt képez. A sikeres gyermek szívesebben fog neki az újabb és újabb kihívásoknak, míg a sok kudarcot átélt gyermek megfutamodik, passzív lesz, ráfogja kudarcát a külső körülményekre és így nem tanul belőle.

A csecsemőben még megvan a vágy és akarat, hogy mindent mozgásba hozzon, kipróbáljon (kézmozgás, forgás, felülés, állás, járás) és nem tántorítja el a kudarc.

2 és 5 év között megjelenik a siker és kudarcélmény (tapsol, ugrál örömében, dühös ha valami nem sikerül.) Ha ilyenkor a szülő közbelép és megoldja helyette a feladatot akkor akadályozza a fejlődését, és ritkábban fog próbálkozni a gyermek. Lesznek akik szívesen nekivágnak újabb feladatoknak (akit hagytak a szülők próbálkozni és hibázni, de el is értek sikereket) és lesznek akik gyorsan feladják a próbálkozásokat vagy rögtön segítséget kérnek. Ezek azok akiket a szülők rögtön kiszolgáltak, megóvtak a hibázástól vagy azért mert „még kicsi és ügyetlen” vagy azért mert féltették őt vagy a környezetet a balesetektől. Éppen ezért célszerű a lakást gyerekkompatibilissé tenni (az értékes holmikat rakjuk magasra hogy ne érje el, a vegyszereket zárjuk el, a konnektorokat védjük erre kialakított dugóval), és biztassuk az önállósodásra (egyedül egyen, öltözzön, töltsön magának vizet, fürödjön) természetesen nem magára hagyva, hanem ha szükséges tanácsokkal segítsük. Ehhez az kell, hogy hagyjunk elég időt, hogy kipróbálja saját verzióját (akkor is ha mi nem úgy csinálnánk). Szabjunk határokat, hogy mit szabad és mit nem, mert a határok érzelmi biztonságot adnak. Ugyancsak az érzelmi biztonságot erősíti a kölcsönös megbecsülés meleg légkört sugároz. Ismerjük el erőfeszítéseiket, próbálkozásaikat, visszajelzéseinkkel. Adjunk reményt a jövőbeli sikerre, bátorítsuk önállóságát. Az elismerés hiánya a gyermekben azt az érzést fogja kelteni, hogy nem érdemes küzdeni, erőfeszítéseket tenni, teljesíteni. Éppen ezért az erőfeszítéseit jutalmazzuk, leginkább teljes odafordulással, minőségi idővel. (A matricák, piros-pontok apró ajándékok is jutalmak lehetnek, de könnyen elértéktelenednek és inflálódhatnak.)